Visszagondolva gyerekkoromra, valahol mindig is egy magányos gyerek voltam. Ott voltam a társasággal ugyan testileg, de a gondolataim egy teljesen más dimenziót rögös útjait járták... egy olyanét, ahol a költészet, a rímekben való közlés volt az egyetlen módszer, hogy gondolataid, érzéseid átadhasd a társaidnak... valahol így kezdődhetett el a versírói létezésem.

A napokban beszélgettem egyik kedves régi ismerősömmel, hogy mennyi minden változáson mentem keresztül, hogy ez a blog mennyi mindent jelent nekem. Szinte egyszerre kapcsolták fel a villanykörtét mindkettőnk feje felett: mi történt a versírással, rapszövegek írásával? Fiatalon szinte minden érzésemet egy stilisztikai eszköz segítségével jegyeztem fel- sőt, voltak olyan pillanatok is, amikor így is beszéltem a barátokkal, szerelmemmel. Éreztem az iskolai közegen, a csapattársaimon a sportban, hogy nem értenék meg ezt a fajta érzést, amit nekem a rímek világa okoz. Fiatalon - ha nem is profin, de kezdetlegesen - elkezdtem megismerkedni a versírással, stilisztikai eszközöknek jártam utána, és megpróbáltam valamit létrehozni. Valamit, ami egyedi, rám jellemző lesz, az én stílusommá válhat.

Ahogyan a sport, úgy a rímek is mindig mellettem voltak, akár boldog voltam, akár bánatos. Eleinte azonban nem mertem erről a "másik énemről" mindenkinek beszélni, csak azok tudtak róla, akik igazán közel álltak hozzám: legjobb barátok, akkori nagy szerelmek - akik persze múzsaként meg-megjelentek verseimben. Az első nagy dobásom a poet.hu nevezetű portálon való publikálásom volt, ahol amatőr és társköltők is előszeretettel osztották meg verseiket, szabadkölteményüket, műveiket a többiekkel. Ide szépen lassan kezdtem el feltöltögetni azon rímeimet, amit úgy éreztem, elég jól sikerült ahhoz, hogy felkerüljön a világhálóra.

A második "coming out" az tényleg eléggé ütősre sikeredett. Utolsó osztálykarácsonyunk volt gimiben, és én - aki igazán szerencsétlen voltam mindig is az ilyen szerencsejátékokban - a kedves osztályfőnökömet húztam. Mivel bevezettünk egy szabályt, miszerint egy bizonyos összegnél drágább dolgot nem lehetett venni a másiknak, vagy saját kézzel kellett gyártani valamit, igazán elgondolkodtatott. Meg merjem kockáztatni azt, hogy felfedem mindenki előtt azt a burokban védett kis világomat, ami amúgy se a masszívságáról volt híres, vagy kutassam fel a város összes kis üzletét, hátha találok valami jó kis ajándékot. Hosszú huza-vona után aztán vettem a bátorságot, megszerkesztettem a saját kis verseskötetemet az akkori összes művemmel - rengeteg vers és néhány rapszöveg -, rajzoltam egy borítót, és nagy bátorsággal elindultam a karácsonyozás helyszínére.

A történet azzal zárult, hogy az egész osztály ledöbbent, még azok is, akik tudtak a versírói énemről, mert a mennyiségről addig a pillanatig nem beszéltem senkinek. Egészen addig a pillanatig. Ott egy picit úgy éreztem, hogy felszakadt bennem egy gát, nem kellett már annyira beburkolóznom a rímek mögé, nem kellett őket rejtegetnem, nyugodtan írtam, és írtam, és írtam a sorokat.

De hogy miért is akartam ezt az egész történetet megosztani veletek? Mi az igazi célom ezzel? Talán az, hogy nem kell mások véleményétől tartanod, nem kell félned mások véleményétől, ha téged boldoggá tesz az, amit csinálsz. Ne hagyd, hogy a mások által gerjesztett félelmed felülkerekedjen rajtad, és ezért megváltozzál, vagy megváltoztass egy olyan dolgot veled kapcsolatban, ami nélkül nem vagy teljes. Zárásul fogadjátok szeretettel az egyik régi klasszikusomat, amit a www.poet.hu oldalon is megtalálhattok sok más művemmel együtt!

Détári István - Álombeli valóság

Nem értem néha őszintén magamat,
Amikor állok a nagy tölgyfa alatt.
Egyedül élni nem olyan jó mámor,
Vele élni jelenleg csak rossz álom,
De már nagyon várom.

Álmaimban megjelent egy nagy ország,
Ahol nem vagyok más, csupán csak jószág,
E ország olyan, mint gondolataim,
Kuszán vannak építve a falai,
Ezek az álmaim.

Észrevettem valakit a tömegben,
E korcs, undorító, bűnös közegben,
Egy lányt, aki mindent megadhat nekem,
Egy angyalt, ki nekem nem mondhat ellent,
És nem mondhat nemet.

Megtudtam nevét, s hogy mit követett el,
Egy olyan bűnt, amit nem feledhet el,
Dóra a neve, elvarázsolt beszéde,
Belém ágyazódott e varázs eszméje,
Nem értem ezt éjjel.

Nem is értem, hogy mi történt most velem,
E tündér boldogságot hozott nekem,
De még mielőtt megkaphattam volna,
Visszakerültem a saját valómba,
Időmet rabolva.

Felkeltem én az álmodott világból,
E álomlánynak mondom ezt: hiányzol,
De tudom, enyém már nem nagyon lehetsz,
Szemeim előtt vajon te hogy lebegsz?
Dóra, nagyon kellesz.

Dóra, te vagy az, kit álmomban láttam,
Te voltál, kire állandóan vágytam,
Te leszel az, kiért szívem feldobban,
Mint ahogy egy akna gyorsan felrobban,
E érzés fellobban.

Ártatlan álmok véres valóságban,
Szép remény e pokoli forróságban,
Dóra, én téged soha nem feledlek,
Még akkor se, ha álmomból felkelek,
Annyira szeretlek.